A holtpont után

Munkamániás. Szerettem a régi blog címét. Olyan sokat mondó.

Ma tervrajztengerben úsztunk, olyannyira, hogy a kedvemet is meghozta a túlórázáshoz. Több száz méteres papírfecni körbe-körbe az üzletben, fele selejt, fele használható, kész munka.
Már-már kínunkban nevettünk a "tervrajztenger" kifejezésen. De az is lehet, hogy csak én. De tényleg vicces volt!
A végére már majdnem úgy éreztem magam, mint a bélyegzős eset után, de a kezem nem remegett annyira.

Aztán elgondolkodtam, hogy a közel 400 nálunk járt ügyfél közül ki tudok-e emelni egyet is, aki elnyeri a mondjuk "napi vicces" díjat. Igen, volt ilyen. Persze sok olyan is van, aki a nevetséges hülye díjat kapná meg, de mostanában velük inkább nem foglalkozom. Szó szerint.
Na de visszakanyarodva, a sztori:
Idős úriember bebotorkál, másolást kér. Megcsinálom, szupergyorsan.
- Hetvenöt forint lesz. - mondom én, természetesen a "mást ezen kívül", "törzsvásárlói kártyája van-e" kérdések után.
Keresgél, keresgél, majd odanyújtja az aprót:
- Ma még nem ittam semmit, egyre hülyébb vagyok. Ezt nem lehet kibírni! - szólt.
Erre mi hangos vihorászásban törtünk ki, ami a bácsit csak lelkesítette, így hozzá is tette gyorsan:
- Megyek is, iszom valamit!

Így váljon egészségünkre a mai nap is..

Napi gyökér

Az értetlenség egy dolog. A bunkóság egy dolog. Mert ugye én elmagyarázom háromféleképp, és harmadszorra is hihetetlenül kedvesen. Titokban abban reménykedem, hogy a túlzott kedvességemet úgy értse, hogy idiótának nézem vele.
Amikor az igazát próbálja azzal az értésemre adni, hogy elkezdi felemelni a hangját, majd közli, hogy én nem értem meg őt. Nem, valóban. Mivel az én IQ szintem kevésbé tudja feldolgozni a hülyeséget, mint az ő alacsony intelligencia szintje.
Amikor már semmire sem jutunk, közli velem, hogy biztosan én vagyok a béna, mert más kollega simán megcsinálta. Természetesen a végére kiderül (mint mindig), hogy hát bizony az a kollega 1 napig dolgozott rajta, mire megkapta a várt eredményt...

Hajnali 1 óra 30 perc.

A legutóbb bizony a munka hősét játszottam, így az előírt 8, illetve 8,5 óra helyett 12 csodálatos órát töltöttem az üzlet felső emeletén. A körmeimen itt-ott még mindig látszik fekete elszíneződés a tintapárnák miatt. A végén már remegő kézzel fogtam meg azt a bélyegzőből kipattintható műanyag izét, ami tulajdonképpen összetartja az egészet.
Abban a néhány egyedül töltött órában rengeteg, de tényleg rengeteg dolog járt a fejemben. Egyre jobban nyomasztott a fáradtság, és egyre ingerültebb lettem. Dühített, amiért megint más meggondolatlanságából szívtam, és az is, hogy maximum abban reménykedhetek, hogy az élet majd egyszer meghálálja ezt is. Mert mondjuk ki, mástól még talán egy fejsimogatásra sem számíthatunk..

Telefonos kiborítás

A nap vicce. A mélyen (nem) tisztelt ügyvéd úr. Bár nem illik így kibeszélni senkit, de úgy érzem, a végtelen türelmem elfogyása után kénytelen leszek. Amikor 5 percen keresztül hallgatom a fennhangon való lekezelő beszédet, és amikor szinte már a naagy, mély levegő sem segít. Amikor értelmesebbnek érzem magam, mint egy állítólagosan diplomás ügyfél. Kiborító. Az ilyenek miatt kiábrándulok az emberekből, és aki normális, azzal szemben is csak megjátszom a jó fejet, mert nem lehet bízni senkiben.

Nem normális világ. Vagy csak én vagyok rossz helyen?

Három hét rabság

Három hétig a saját testem rabja vagyok. Sajnos a bokám két hét után sem javult sokkal, én meg türelmetlen vagyok, ezért újra meglátogattam az orvosi rendelőt, hogy mégis mondjanak már valamit. Nem kaptam az arcomba sokkal biztatóbb dolgokat, mint az első helyen. A röntgenben közölték velem, hogy jobban jártam volna a töréssel, mert az is gyorsabban gyógyul, mint ez. Mondanom sem kell, kínomban nevettem. 
Természetesen ennek ellenére már húzom az igát, úgy másfél hete. Vicc tárgya is lettem. Na jó, a helyzet valóban vicces. Én is folyton poénkodom vele. De hát ez van. Az élet szívat. Mindig valamivel. De legalább van benne kihívás. A fura, hogy ezek ellenére pozitívan állok a dolgokhoz, még mindig.

Végül is, mennyivel lenne jobb, ha a durcáskodásból merítenék erőt?! (Naugye!)

A baleset

Pedig esküszöm, hogy nagy lendülettel álltam ma neki dolgozni! Talán túl naggyal is. A végeredmény: sántítás, dagadt boka.
Egyszerűen nem érte meg elesnem a lépcső alján. Visszagondolva még most is röhögök a szenecsétlenségemen. Még ha úgy isten igazából legurultam volna, vagy valami. De az, hogy leérek a lépcsőről épségben, majd utána érthetetlen módon elesek?! Fogalmam sincs, hogy hoztam ezt össze. Megjegyzem egy darabig arra sem emlékeztem a sokktól, hogy érintettem volna a padlót.
Szóval a mai munkanap megközelítőleg 3 órás várakozóval telt a közeli esztékában. Sosem vártam még ennyit egy rápillantásra, és egy félig sikerült röntgenre. Azt hiszem, ha nem társul hozzám díszkíséret, hagyom, hogy a türelmem tovaszálljon. Szerencsére a társaság pozitív benyomást tett, és az kötelezően ott töltött 3 óra nem gyorsan, de legalább valamelyest kellemesen telt.
Na meg, sosem voltam még 100% táppénzen.

8 nappal később

Elérkezett az év utolsó napja. Élvezetes volt az előző napi zárás után, cirka 5 és fél órányi alvás után nyitni másnap az üzletben. De egy csomó minden motivált. Például a kölyökpezsgő, amit zárás után elfogyaszthattunk, meg a hozzá tartozó kihagyhatatlan rágcsálni való, majd az ebéd, amit magunknak finanszíroztunk az év alatt összegyűjtött borravalóból. 
Na de ironizálás nélkül pedig az esti ivászat és társaság ösztönzött.

A reggel nyugodtan indult, de mi tudtuk, hogy ez csak a vihar előtti csend. Ha valakivel fogadtam volna, aki az ellenkezőjét állítja, akkor délelőtt 11 és 12 között hangosan kimondhattam volna: IGAZAM VOLT.
Délben, záráskor szinte még tele volt az üzlet. 11 óra 57 perckor pedig már suhantunk a bejárati ajtó felé, kulccsal a kezünkben. Sokan persze azt hitték, hogy beragadt az ajtó, amikor megkíséreltek bejönni, de mi intettünk: sajnáljuk, elkésett. Telefonon is sokan próbálkoztunk, szinte biztosra vettem, hogy sűrűbben csengett az üzletben, mint a rendőrségen. Amikor már pofátlanul zárás után is folytatódott ez, felhatalmaztam magam, és mellétettem a kagylót. Mi most eszünk, és befejezzük a leltárat.
A későn ébredőknek hála sikerült mindent idejében leszámolni, így a nap végére már nem maradt sok dolog. Viszonylag jól és hamar zártuk az évet munka szempontjából. Jöhet a minimális lazítás, új év, új dolgok, újult erővel.

521

2014. december 23-án rekordot döntöttünk. Legalábbis amióta én itt vagyok, szerintem az 521 fő/nap az rekordnak számít.
A nap végére hárman maradtunk, és őszintén reméltük, hogy este 10 órakor szépen ki tudunk mindenkit tuszkolni az ajtón, különösebb összecsapások nélkül. Sikerült is. Szerencsére jó csapattal voltam együtt, könnyedén bezártunk, hamar távoztunk. Ennél már csak azt remélem jobban, hogy a szilveszter - amikor is ismét húzhatom az igát, fincsi leltárral egybekötve - is hasonlóképp jól fog zajlani.
Jó volt az év vége, az ünnepek (leszámítva a tömegnyomort az üzletben), mert végre felhatalmazva mondhattuk az embereknek nagyobb munkára, hogy nem lesz kész 1-2 napon belül, csak jövőre. A kedvencem az volt, amikor bár csak egy kisebb dolgot szerettek volna, de nekem mégis azt kellett reagálnom, hogy "vagy most megvárja, vagy visszajön jövőre". Imádtam nézni a döbbent arcokat.
(folyt. köv. )

Karácsonyi

"Sikerekben gazdag új évet". Mondta a cég. Először kedves gesztusnak gondoltam, de mikor nap végén fáradtan hazaestem, majd újból ránéztem a cédulára, kitört belőlem a nevetés. Ennyi erőből azt is ráírhatták volna, hogy szívásban gazdag új évet. Nem, nem őket hibáztatom. Ma leginkább ember gyűlölet fogott el. Amikor 11 óra alatt 40 percből körülbelül 20 percet tölthettem szünettel - de közben az egyik kezemmel gravírozok- , mert mindenkinek minden azonnal kell. Nem. Megtanultam nemet mondani. Szerencsére fel vagyunk rá hatalmazva. Diploma azonnal? Viszlát!
Sajnos se ember, se elég idő, se kapacitás nincs rá. Komolyan bűntudatom van, amiért nem tudtam így sem végezni mindennel, és ezért le lehetek cseszve. Pedig esküszöm megpróbáltam. Az.. őő.. nem találok rá szavakat.. az idióták miatt még tovább is bent maradtam.
A mai nap nem tudnék konkrét ránk rontót kiemelni a tömegből. Inkább sokat, de szót nem érdemelnek.  A nyugdíjas, aki siet, a fiatal nő, aki nem fogja fel, hogy egy sorba kell állni, a pasi, aki csak kérdezni akar valamit, a srác, aki egy rosszul szerkesztett névjegyből akar most azonnal csodát, a macerás, az értetlen és még sorolhatnám... Egy dolog "dob fel". Szépen végig várták a sorukat. Viszont fura dolgot éreztem. Mintha hallottam volna az emberek gondolatait, amint azt mondják: "Itt nincs kiszolgálás? Ő üresen áll a pultnál! Minek pötyög, az nem ér rá? És ráadásul még telefonál is, miközben én itt állok!! Felháborító!"

A hetem megszámlálhatatlan órákból fog állni, és előreláthatólag sosem ér véget.. ahh..

Fül-farok behúzás (3. vasárnap-leltár nap)

Jó, jó. Igaza van. De azért nekem is igazam volt egy kicsit. Lehet, hogy belefáradtam, sok volt a nyomás, és ezért akaratomon is kívül kéretlen szavak hagyták el a számat olykor-olykor.
Sajnálom. Ha már egyszer dolgozunk, csináljuk rendesen, felelősségteljesen, akármennyire is rosszak az adott körülmények. Legyen így.

Eltelt a harmadik vasárnap is, és végre, oly ügyesen kiharcoltam, hogy ezt a láncot szépen szakítsuk meg, szóval 2 hétig nem lesz több vasárnap. Aztán jön a karácsony. Tudom, hogy közel van, de ne szaladjunk ennyire előre, mert már a gondolatától is kiráz a hideg. Mármint nem konkrétan a karácsony gondolatától, hanem a karácsony előtti napok gondolatától az üzletben.

Utolsó vasárnap, leltár:

Nehezen írok róla, mert eléggé megviselt, és nem csak engem. Délután 3-ig minden rendben volt, négyen álltuk a sarat, míg 4-kor ketten magunkra maradtunk. Mintha csak ezt várták volna a vérengző fenevadak, akik kint lestek áldozatukra, ránk. Nem is kellett nekik több, rögvest el is árasztották az üzletet. Ez ment egészen este 7-ig. Ja nem, fél 8-ig. Szeretnek az emberek zárás után is bent maradni.
Igazából megjósoltam eddigi vasárnapos tapasztalataim alapján, hogy ez lesz, de nem hittek nekem.
A pánik közepén egyszer csak megállítottuk az időt, úgy 6 óra fele, egymásra néztünk kollegámmal, majd egyszerre feltettük a kérdést: ügyfelezel, vagy leltározol?
Vállaltam a leltározást. Hát ilyen kapkodva még nem csináltam ezt sem. (Meg vagyok lepődve, hogy nagyjából stimmelt is minden). Teljes bűntudattal számoltam a színes papírokat és spirálokat, miközben láttam, hogy B.J-t szétszedik a ragadozók. Terelgette őket, bár néha hiába, mert amikor észrevették, hogy a pult túloldalán megbújva számolok, egyből kiálltak a sorból, és odajöttek hozzám, hogy tudok-e segíteni. Határozott nem volt a válasz, sajnos haladnunk kellett a számolással is. Már pedig csak ketten voltunk. Aztán elfogyott a folyadékom, már pedig valahogy ki kellett mennem boltba. Tudtam, hogy milyen sors vár rám. Már pedig nem vagyok láthatatlan. Kifele menet, lehajtott szemmel surrantam ki, de visszafele elcsíptek. Bocsi, tudsz kicsit segíteni, bocsi én csak ezt akarom meg azt. Amikor az egyiknek segítek, mert tényleg csak elakadt az önkiszolgálásban, akkor a többi vérszemet kap. Én meg sokkot. Tessék sorba állni, mindenki megkapja, amit akar.

7 után végre kiterelgettünk mindenkit, majd megpróbáltuk befejezni a leltárat. Nem sikerült. Kérdeztem a feljebb valómat, hogy mi legyen: "hagyjátok". Nem kellett kétszer mondani...

2. hét

Második vasárnap. Teljesen nyugodtan indult, de én, rutinos, már tudtam, hogy csak azért van így, mert az emberek 12 óra előtt nem nagyon, vagy csak ritkán teszik ki a lábukat a lakásból. Amikor is észbe kapnak, hogy "úristen holnap már hétfő", és még van beadandóm, vagy munkám másnapra. Persze le merném fogadni, hogy van aki csak azért jön be elszántan, hogy minket, dolgozókat halálra bosszantson.
Volt is rá több példa, viszont egyet kiemelnék. Hölgy vendégünk elképzelése szerint, mi képesek vagyunk könyvkötői munkát végezni. Mondtam, hogy nem, de hogy mindenki nyugodt maradjon, be is bizonyítottam neki ezt. Én megmondtam, nem? Ennek ellenére ment a ki nem hagyhatatlan panasz. Ferde, rossz a hajtás, de még a kapcsozás is! Oké, akkor ez ötszázhatvan forint lesz. Olyan sok? Pontosan. Köszönöm, szívesen, viszlát.

Onnantól fogva, mintha egy lavinát indított volna el, de este 8-ig nem volt megállás. Hozzáteszem 7-ig voltunk nyitva. Erősen gondolkodtam, hogy felverem a sátorfám az üzletben, és ott töltöm az éjszakát, ha már másnap reggel úúgyis vissza kell jönni.

Írói válság.

A probléma csak annyi, hogy én tényleg optimista vagyok, de most nem tudok semmi jót írni. De még vicceset sem, mert nincs itt semmi vicces. Annál inkább siralmas.
Az a baj, hogy nem stresszelek, így nem jön az ebből adódó ihlet. 

A rendszer még mindig hulladék, még mindig kevesen vagyunk, még mindig baromira közeledik a karácsonyi szezon. Kiborító.
Látom a gondterhelt arcokat körülöttem, látom, ahogy pánikolnak, futkosnak föl, s alá. keresve a probléma megoldását. Kissé értelmetlenné vált számomra az egész, vagy csak valaki beadott egy jó nagy adag nyugibogyót nekem.

Azt hiszem hamarosan felébredek ebből, az álomból, mert újra rárakódik az a teher a vállamra, elmegy a segítségem, és nem jön vissza...

1. hét

Azért kezdtem el számozni a heteket, mert nem rég megtudtam, hogy az elkövetkező 5 hét minden vasárnapját hol fogom tölteni. Hát nem otthon, másnaposan fetrengve az ágyban.
Gondoltam, ha számozom, hamarabb telik (önátverés)

Körülbelül három percig mozogtak az újaim a billentyű felett, mire rászánták magukat a gépelésre, ugyanis a történtekre nehezen találok szavakat.
Ezúton is köszönettel tartozom kollégámnak, aki egy hős volt, és kimentett engem, és az ügyfelet is egy kínosabb pillanat alól.
Én alapvetően tényleg, de tényleg kedves embernek tartom magam. Már pedig az élet jól belénk nevelte, hogy ha nincs jó kedvem, mérges vagyok, ingerült, vagy fáradt, mással akkor is legyek a lehető legkedvesebb. Azt is a szánkba rágták már mindenhol, hogy ha a veled szemben álló ember elviselhetetlenül bunkó és lekezelő, te akkor is toleráld ezt. Nos. Hát persze.
Addig toleráltam, míg a kedves idős humorista úr ki nem kelt magából (máig nem értem), és nem kért helyettem egy másik kollégát, mert én még a világon sem voltam, mikor neki már karriere volt. Vérig sértett, de megkapta, amit akart. Aztán a végén kiderült, hogy ő mindig megkapja nálunk azt, amit akar.

Vörös boszorkány 2: szó nélkül kitiltanám az üzletből. Semmi hasznunk nincs belőle, és még lekezelő is. Cahh.

5 hét

Kiheverve a sérelmeimet, újra tollat... vagyis billentyűzetet ragadok.
Rájöttem, hogy több olyan ember akad a környezetemben, akik inkább pozitívolják*, mint negatívolják* az írásaim. (azt hiszem ezt a két fura szót csak én, és néhány kivételes kolléga értheti, de lejjebb becsillagozva jól megmagyarázom, hogy a szakmán kívüliek is megértsék.

Ma csodás napra ébredtünk, hiszen hétfő van! Csak 1-re kellett mennem a szanatóriumban, viszont két óra múlva már azt vettem észre, hogy kint rendesen beborult az ég. Ez szerintem mindenkire rányomta a bélyegét. Számomra is hihetetlen kómás módon sikerült felvennem az első megrendelést. Kicsit izgultam is, mint aki először csinálja, isten tudja miért. Mostanában ráparázok dolgokra bent, nehogy véletlenül elrontsak valamit, mert még a végén a fejemet szedik!

Ma a tüntetéseknek hála, kevesen tértek be az üzletbe. Ami nem is baj (sosem baj), mert nem volt az agyam túl befogadóképes a hülyeségekre.
Ennek ellenére mégis betéved valaki, aki 15 percen belül lesokkolt. Elmondja mit szeretne, közlöm az egységárat úgy, ahogy azt jól megtanították. A pasas bólogat, jó oké, mehet, sok pénzzel jöttem. Persze visszakérdezek, hogy biztosan ne számoljak végösszeget? Ne.
Akkor had szóljon!
Miután a kezébe nyomtam a kész anyagot, és közöltem vele a végösszeget, bepánikolt. Úristen, nála nincs ennyi pénz. Persze, hogy mondtam én előre, hogy számoljunk csak utána!
Ő kimegy telefonálni. Azzal a lendülettel már csukódott is az ajtó mögötte. Az én pánikom pedig ott kezdődött, hogy mi van, ha vissza se jön, és akkor téríthetem én a nem szándékosan okozott kárt a fizetésemből. 
Nem tudom, hogy én hatottam-e rá lelkileg azzal, hogy ha most ezt nem rendezi valahogy, akkor én szívom meg, vagy csak szimplán becsületes volt, de egyedi árajánlattal, amit azonnal kreáltunk, elvitte az anyagot.

* Negatívolás-pozitívolás: amikor valaki bénázik, és rossz kódon ad el anyagot, akkor bizony a nap végén csilingel a program a zárni vágyó pénztárosnak, hogy hoppá, valaki valamit elszúrt nap közben, javítsd ki! Ekkor ki kell javítani. Negatívoljuk a jó tételt, pozitívoltjuk a rosszat a rendszerben. Köszönöm a figyelmet!

Név változtatás, tájékoztatás.

Sajnos muszáj volt megváltoztatnom a blog elérési címét, mert akadt néhány olyan ember, aki életemre tőrt mindenféle fenyítéssel, ami lássuk be, nem szép dolog!
De ettől függetlenül rendületlenül folytatom az írogatást, a drágák meg had higgyék, hogy annyi ennek az egésznek.

Kicsit fura, hogy meg kell válogatnom a közönséget, de a helyzet most így kívánja. Ettől függetlenül szívesen látok minden szórakozni vágyó régi, vagy új olvasót, akinek nem az a célja, hogy eltávolítson a színről végleg. (mosoly)

Rendszerhiba.

Hiba volt a rendszerben. Tényleg azt hittem, hogy ez nem fordulhat elő ebben a nyugodt környezetben. Pedig de.
Nem tudom a pontos okát, de azt tudom, hogy itt talán még nehezebb elviselni, mert sokkal kisebb harctéren kell megküzdeni vele. Olyan, mint egy kis családi légkör, ahol egyszer csak elpattan valami, és máris kész a káosz, menekülni meg nem tudsz előle semerre.
Ráadásul Murphy törvénye is tökéletesen érvényesül. Ami el tud romlani, az el is romlik. Miért ne. Természetesen a káosz a legnagyobb forgalomban csapott le ránk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy gépek lázadása volt. Ebből következett az ügyfelek lázadása. Ráadásul jó néhányan akadtak, akik próbáltak mindenféle hasznos tanáccsal ellátni minket, és esküszöm nem tudtam, hogy elsírjam magam, vagy arcon nevessem őket.
Említésre méltó például, hogy: "Hát akkor hívni kell a főnökséget! Nincs mit tenni, valakinek ide kell jönnie! Nem igaz, hogy nincs egy karbantartó, aki jöhetne! ", hozzáteszem nem füstölt semmi, nem égett a ház, csak a szokásos gép lefagyások vették kezdetüket.
A másik, amin kidülledtek a szemeim: "Akkor tegyenek ki egy táblát, hogy nincs kiszolgálás.. vagy hogy nem lehet átvenni kész munkát. Már itt várok 40 perce!!!". Éreztem, hogy mindegyikük frenetikus üzletvezetővé válhatna.
Legközelebb leveszem az ingem és kitűzőm, majd kisétálok a pultból, és az ilyen csodálatra méltó emberekre aggatom azokat.

A túlpart

A szieszta elkezdődött. Bár gyökerestül nem lett más a környezet, mert a körülöttem lévő emberek nem változtak meg teljesen. De mintha átvettük volna az uralmat. Legalábbis próbáljuk. Bár ezt inkább csak saját nevemben mondom.

Kicsit harcol bennem az a két tény, hogy én vagyok most a "főnök", és az, hogy viszont nem én vagyok ott a legrégebb óta. Na meg mégis csak egy "idegen" üzletben vagyok.
Megpróbálok túl lenni ezen hamar, és szoktatom a kollégákat is ahhoz a gondolathoz, hogy most aztán itt leszek egy ideig, és jó lenne együtt működni.

Az ügyfelek. Itt sokáig gondolkodtam, hogy mit is írjak. Nem mások merőben. Sok a pofátlan, az ügyetlen, a bunkó, a beképzelt. Itt is jellemző, hogy ha kimegyek segíteni valakinek az önkiszolgáló részlegbe, akkor egyből még ketten legalább el akarnak kapni, és szétcincálni. Mert hát ő csak kérdezni akar. Ismerem én ezt. Én meg csak vissza akarok menni a pult mögé, na és akkor, ott,  abból  a tisztes távolságból majd kérdezhet bármit!

Ma volt szerencsém egy fiatal sráchoz. Kicsit (nagyon) kancsal volt, gondoltam jó fej leszek vele.  Úgy tűnt vevő is rá, próbált poénkodni. (Most kérem, hogy senki ne ítélkezzen, komolyan ez még a legjobb eset!) Aztán az a váratlan és meglepő dolog történt, hogy elakadt a nyomtatni való a nyomtatóban. Nem egyszer. Miközben próbáltuk darabokra szedni a gépet, hogy kihalásszuk belőle a papír fecniket, addig a drága ügyfél, a csodálatos keresztbe álló szemeivel azzal hencegett, hogy ő mennyi materiális dolog birtokosa. Ekkor már felhúztam a szemöldököm. 
A végén, mikor kezeimet teljesen bemocskolva felkeltem a padlóról, belém döfte a kést. Gondolta poénból megjegyzi, hogy: "Úgy látom, neked ez nem megy ma".
Ezek után már nem volt kedvem kedvesnek lenni.

A csapatépítés

Bowling, ingyen alkoholos, és mentes ital. Ebből leginkább az első az, ami mozgatta a fantáziám. A társaság szinte másodlagos volt, leszámítva azt az egy-két jó arcot, akik elől nem kell véka alá rejtenem valós érzéseimet/gondolataimat. Utálom ezt mondani, de vissza kellett fognom magam kicsit az alkohol fogyasztást illetően, nehogy kéretlen szavak hagyják el a számat egészen véletlenül.
Már pedig ez várható volt azok után, hogy a kedves felettesem előszeretettel hívogat még akkor is, amikor tudja, hogy hol töltöm a péntek délutánjaimat (oktatási intézményben).

A végítélet mégis az, hogy a buli egész jó volt. Lecsúszott azért néhány sör, néhány sörkorcsolyával. A nagyfőnök, akit végre megismerhettem, (és engem csak úgy jellemzett, hogy "vagány lány", mert sört ittam velük) szinte majdnem a bizalmamba férkőzött teljesen, kedvem lett volna vele lelkizni. De aztán hamar észbe kaptam, hogy ő nem a megfelelő ember erre mégsem.

Végül idő előtt, köszönés nélkül távoztam a helyszínről.

Számüzetés

Na jó, azt hiszem ezt így nem fair állítanom, inkább nevezném nyaralásnak, aminek bár kis bűntudattal, de azért örülök.

Pár hétre magam mögött hagyom a káoszt, és egy kisebb, családiasabb üzletben telepedek meg. Szerencsére a főnököm felismerte a bennem lakózó kimerültséget, és elküldött arra a bizonyos relaxációs helyre.
Azt hiszem mindenkire ráférne.

Mivel teljesen lelkiismeretes vagyok, ezért ma, az utolsó napomon, igaz, hogy véletlenül, de kihagytam a szünetem is, hogy be tudjak fejezni egy munkát. Azaz kettőt. Kettő és felet.
Nem szeretek rumlit hagyni magam után, bár volt rá példa, amikor minden akaratom és igyekezetem ellenére sikerült.

Ma hihetetlen nyugodtsággal vészeltem át a napot. Azt hiszem azért, mert kiválóan indult a napom. Ez nyilván sokat számít. Hiába voltak sokan, mi meg kevesen, hiába volt temérdek munka, mégsem ment fel a vérnyomásom az átlagosnál magasabbra. 
Problémás ügyfél? Jöhetett. Kassza para? Na és? Újabb kollega kiesés? Na jó, ezen azért meglepődtem.

Mindezt elfeledve pár hétre, folytatom a küldetésem új helyen, újult erővel.

Karácsonyi láz?

Ami a leginkább jellemez most, az a kimerültség.

A karácsonyi és év végi láz, azt hiszem, nem csak a plázákban mutatkozik meg idejekorán. Ez az időszak mindemellett magába foglalja a diploma szezont is "szerencsére", így sokan pánikolva jönnek be az üzletbe mindenféle lehetetlen sos kéréssel.

Erről rögtön eszembe is jutott néhány fiatal diplomázni vágyó. Nem tudom, hogy azért van-e, mert izgulnak, de egyszerűen elképedve állok, és bámulom őket sokszor.
Nyikorog az ajtó, szinte már messziről kiszúrom a bamba tekintetüket. 
Szia, miben segíthetek? Háttööö. Nyújtja felém az adathordozóját, de semmi esetre sem engedné el, amíg végig nem sorolja, hogy mit is kellene csinálni.
Kikapom a kezéből, mondván, hogy egyszerűbb lesz a dolog, ha ránézünk. Természetesen Word, természetesen színvilágban vegyes oldalak, és persze sokallja az általam megszabott árat. Semmi gond, tessék parancsolj, menj vele az önkiszolgálóba, ott olcsóbb.
Mivel segítőkész dolgozó vagyok, ezért mindent a szájába rágok, mit, hogy csináljon. Amint elengedem a kezét, elkezd úgy viselkedni, mint akit az űrben magára hagytak.
De most mit csináljak ezzel a kártyával*? Melyik a színes gép? Hogy állítsam be? 
Ekkor dermedek le teljesen, és elgondolkozom, hogy hogyan is fogja megszerezni azt a diplomát...


*Önkiszolgáló részlegünket chip kártyával lehet igénybe venni. Tényleg nem bonyolult!

Már megint az előre agyalás.

Az utálat csak hónapokkal, vagy évekkel később mutatkozik meg az emberben. Amikor az új dolgok már nem kihívásnak tűnnek, hanem csak felesleges tehernek a vállon. De persze ettől még hajtani kell a mókuskereket, mert különben nem érvényesül az “aki keres az talál” mondás.

Mostanában azon is gondolkodtam, lehet, hogy én nem vagyok elég kitartó. Meg kéne ragadni egy helyen, mert az a biztos? Még ha keresztre is feszítenek közben.Már egy nappal munkakezdés előtt az járt a fejemben, hogy vajon mi lesz ma, ha beérek.

Nézzük csak, mire számíthatok:

1. Káosz. Na jó, nem. Legyünk optimistábbak. Bár szeretem ezzel a szóval jellemezni a bent létet. 
2. Minden rendezett és nyugodt lesz, hiszen ez csak a hét eleje. És amúgy is, egy megbízható, túlbuzgó hölgy vezeti most a műszakot. Elvileg semmi rosszra nem kell számítanom.
3. Kiderül, hogy a leltárat elcsesztük, és kezdhetjük előröl...

Leltárnap.

Végkimerültség, teljes dekoncentráltság jellemez most leginkább. A sírás kerülget.
Kiábrándult vagyok, és csalódott. Ez így...


Na de kezdjük az elején.
Ma korábban kellett kelnem a kelleténél, ugyanis eljött a minden hónapban úgy várt leltár.
Mostanában az új szokás az, hogy aki a délelőttös műszak szerencsés dolgozója, annak kell megoldania a leltározás 90%-át. Megjegyezném, hogy szerintem ma túltettünk magunkon, és vagy 110%-ot teljesítettünk.
Viszonylag pozitívan indítottam a napot, annak ellenére, hogy a szemem fájt, és alig láttam valamit a hajnalban keléstől. Már miért ne lennék optimista, végül is egy újabb nap, újabb esély arra, hogy végre valami jó történjen.
Ez a dolog meg is bukott akkor, amikor a felettesem beérkezett, hogy segítse munkánkat. Félre hívott (ettől már alapból retteg mindenki), és közölte velem nem finoman, hogy amíg nem számoltunk meg mindent, nem megyünk haza. Kikerekedtek a szemeim, és nagyon nehezen tudtam türtőztetni magam, hogy arcon ne röhögjem. Na de az mégsem illendő. Vigyázba állás, jópofa!
Jó akkor én most lelépek számolni, mert a főnök azt mondta, nem mehetek haza...
Egész jól sikerült haladni. De aztán beözönlött a tömeg. Itt már nem volt annyira hatásos a "kis türelmet" jelszavunk, ami minden egyes ajtónyitáskor el is hagyta a szánkat. Ismételten eluralkodott a káosz. Ilyenkor mindig várom, hogy mikor válik ki egy önjelölt lázadó a tömegből, aki azt üvölti, hogy "nincs itt kiszolgálás??", mit sem törődve azzal, hogy mindkét szemével jól láthatja, hogy csak 2 ember akad az ő kiszolgálásukra.
A műszakom végére, ami szerencsére korábban véget ért, mint szokott, már konkrétan égett a fejem. Nem csak az üzletben lévő most már szabályozhatatlan kazán miatt, hanem a sokktól és feszültségtől, amire persze az is rátett egy lapáttal, hogy tiszteletét tette nálunk az egyik főnökök főnöke.
Egyszerre csak mindannyian összenéztünk, és ugyanarra gondoltunk: már csak ez hiányzott.
Aztán nagyjából befejezve a dolgaimat, próbáltam gyorsan szedni a sátorfámat, és minél előbb eltűnni a káoszból. Megváltás volt kilépni azon az ajtón, amin továbbra is csak özönlött be a nép.

Mert ilyen is van!

"Ma bejött egy kedves, idős bácsi az üzletbe. Oda lépett a pulthoz, köszönni akart, de nem jött ki hang a torkán. A kezét a szája elé tette, mutató ujjával jelzett hogy időt kér. Álldogáltunk türelmesen... Megpróbált újra szólni, de már én is láttam hogy nem fog menni. Kérdeztem mennyit? Ő mutatta kettőt, de nem adta oda. Lassan, finoman vettem el kezéből az iratokat, ekkor már patakokban folytak a könnyek, némán. Mindent lemásoltam, még azt is amit nem kellett volna. Ő elnézést kért, én mondtam semmi baj én tévedtem. Ő azt mondta nem baj, még az is lehet hogy kelleni fog. Mintha nevettünk volna mindketten egy pillanatig, és újra könnybe borult szemekkel köszönte meg a segítséget és tette el élete párjának halotti igazolványait..."

Kedves kollégámtól, B.J.

Folytatás.

Egy újabb csodás napra ébredtünk. Kint sötét van, és rettenet hideg. Legszívesebben az az ébresztőórám csörgésekor még visszahúztam volna a fejemre a takarót. De hát 5:30 volt, éppen ideje felkelni.
Az volt az elképzelésem, hogy a nap fénypontja az újonnan érkezett kütyü lesz, de természetesen még nincs beüzemelve. Nem is tudom mire számítottam. 
Öltözzünk át. Inget, kitűzőt, cipőt, mosolyt felvenni. Ásítok egyet, vágjunk bele. 
Én nem az a fajta vagyok, aki éppen beesve az üzletbe, kabátot le sem vége, máris a munkapultba nézek. Lehet, hogy elítélendő, de hát szeretem tartani magam ahhoz az időponthoz, ami a munkám tényleges kezdetét jelenti.

A reggel nyugisan szokott indulni általában. Egy-két iskolába rohanó diák, vagy éppen tanár néz be, vagy néhány korán kelő dolgozó. Itt megjegyezném, hogy van akinek nem reggel 7-kor jut eszébe (utolsó pillanatban), hogy elvégezze teendőét, hanem zárás előtt 5 perccel. Az utóbbit jobban utálom, de csak ha én vagyok akkor műszakban.

Örültem, mert úgy tűnt, megvan a megfelelő létszám ahhoz, hogy elvégezzük az összes munkát az elvárt idő alatt. De aztán hoppá! Ma workshop. Egy kulcsember kiesik. A másikat meg befogja a főnök valami "távmunkára". Na szép. Így hogy végezzek ügyfélkiszolgálást, és még műszakvezetős dolgokat is, hogy figyeljek a beérkező megrendelésekre, a felvettekre, az emberekre, a kollegákra akik éhesek.... ?! "Elmehetek enni?" Sajnálom, de nem. Ugyanis ha körbe nézel, láthatod, hogy akkor bizony egyedül maradok a tömeggel. Nem szívtelenségből. Csak nevelő célzattal..

Szóval a tegnap kevesellt 3 fő hiba volt. Ketten maradtunk, abból az egyikünknek 100 fele kellett, hogy szakadjon a figyelme.

A mai napon e szempontból nem tudom pozitívan értékelni...

Kék-narancssárga Zrt.

Lent eluralkodott a káosz. Mindössze hárman próbáljuk uralni a helyzetet, terelgetni a birkákat egy sorba, de sokaknak rendkívül nehéz eleget tenniük ennek az apró kérésnek. Megértem, hogy nekik sokkal kisebb a helyük elférni odakint, mint nekünk, a pulton túl. Jah! Azért, mert mi csak hárman vagyunk, míg az ellenség vagy harmincan.

 Nagy nehezen mindenkinek sikerül az értésére adni, hogy mindenki jobban jár, ha együtt tud működni velünk. Elkezdődhet a kiszolgálás. Egy idős hölgy következik. Már messziről bűzlik a molylepke irtó szagú parfümjétől. Felcsapja a botját a pultra, majd hangosan az arcomba kiabálja, hogy ebből és ebből kér ennyit és ennyit. Próbálok gyorsan túlesni rajta, hogy a szájszagát se kelljen éreznem sokáig a bűzös ruhája mellett.

Természetesen nem végeztünk ennyivel. Előkerülnek a régi fotói, hogy milyen jó lenne kinagyíttatni, lemásolni, esetleg digitalizálni. Természetesen jó pofát vágva az egészhez, azt gondoltam, hogy remélem én is ilyen unatkozó öregasszony leszek majd.

Miután kielégítettem a hölgy minden vágyát (nem félreértendő! ), kénytelen voltam feleszmélni egy rikácsoló hangra, ami úgy szólt hozzám, hogy „figyi, segíccs máá”.

Kis türelmet. Ez a jelszavunk mindenre.

Közben persze azon kattogott az agyam, hogy úr isten, mindjárt műszakváltás van, de én még az előzőt sem tudtam normálisan gatyába rázni. Pedig illene, ha átadáskor nem akarok dühben forgó szemeket látni.

Akkor gyorsan csináljunk valamit, a tömeg majd talán eloszlik. Tehát egy ember kiesik egy kicsit a háromból. Még jó, hogy számítógép közelbe mentem, legalább végre kikerekedhetett a szemem azon, hogy „te jó ég mennyi megrendelés!”. Na akkor ezzel kezdjünk valamit.

Klikk, pötyögés, telefon, enter, mentés. Letudva.

Upsz, mennem kéne. Egyszerűűűűen semmi nem fér bele ebbe a 8 órába. Legközelebb túlórázom!